A bizonyosság válsága
- drvaczipeter
- 2 days ago
- 13 min read
A modern orvoslás története gyakran úgy jelenik meg a köztudatban, mint egy diadalmenet a sötétségből a fénybe, a babonától a tudományig, az anekdotától a bizonyítékig. A narratíva szerint magunk mögött hagytuk a kuruzslást és a megérzéseket, hogy belépjünk az objektivitás, a statisztikai pontosság és a garantált gyógyulás korszakába. Azonban, ha a felszín alá nézünk, és kritikusan elemezzük a jelenlegi uralkodó paradigmát, az úgynevezett Bizonyítékokon Alapuló Orvoslást (Evidence-Based Medicine, EBM), egy sokkal összetettebb és nyugtalanítóbb kép tárul elénk.
Ez a cikk, amely kiterjedt szakirodalmi elemzésen, filozófiai vizsgálódáson és szociológiai megfigyeléseken alapul, arra a tézisre épül, amelyet gyakorló orvosként drámai erővel tapasztalok a mindennapokban: az orvoslás elvesztette lelkét, a gyógyítás művészetét felváltotta a protokollok diktatúrája, és a tudományosnak álcázott bizonyítékokat valójában gazdasági érdekek torzítják.
A célom ezzel az, hogy részletesen feltárjam, hogyan vált az EBM, amely eredetileg a klinikai gyakorlat racionalizálását célozta, egy olyan eszközzé, amely gyakran szolgálja a gyógyszeripar érdekeit, miközben elidegeníti az orvost a betegtől, és a gyógyítás legfontosabb elemét, a bizalmat statisztikai valószínűségekre cseréli.
Az alábbiakban betekintést nyújtok a drámába: hogyan alakult át az orvoslás tapasztalati tudományból (techne) adathalmazzá (episteme), hogyan manipulálják a kőgazdag gyógyszercégek a kutatási standardokat, és miért vezetett a bizonyítékok hajszolása egy olyan paradox helyzethez, ahol a rengeteg adat ellenére a valódi, egyénre szabott gyógyítás egyre nehezebbé válik.
E cikket már hónapok óta tervezem, és most, 2026 legelején, az új gyógyító évem tematizálásnak bevezetésekor a fő szempontom nem a tudomány tagadása, hanem annak megtisztítása az ipari szennyeződésektől, és a bizalom, mint gyógyító tényező rehabilitációja.
I. rész: A Tapasztalattól a Protokollig – történeti és episztemológiai áttekintés
Az orvoslás évezredeken át, Hippokratésztől egészen a 20. század második feléig, alapvetően tapasztalati tudomány volt.
A görögök ezt techne-nek nevezték, ami mesterséget, gyakorlati tudást, művészetet jelentett. Nem elvont elméletekből indultak ki, hanem a betegágy melletti megfigyelésből. A "tapasztalati, intuitív tudomány" nem a statisztikai átlagot kereste, hanem az egyedi eset megoldását.
Ebben a rendszerben az orvos személye központi szerepet játszott. A tudás nem külső adatbázisokban, hanem a gyógyító elméjében és kezében halmozódott fel. Léteztek "csodadoktorok", akiknek híre és sikerei nem marketingkampányokon, hanem a meggyógyított betegek élő tanúságtételén alapultak. Az orvosi vélemény azért volt "szent és sérthetetlen", mert mögötte évtizedek klinikai tapasztalata, sikerek és kudarcok ezrei álltak, amelyek egyfajta intuitív bölcsességgé álltak össze. Ez a tudásforma a hallgatólagos tudás (tacit knowledge), amelyet nehéz kodifikálni vagy protokollokba önteni, mégis ez tette lehetővé, hogy az orvos a beteg szemébe nézve, a tünetek finom rezdüléseiből diagnosztizáljon.
Számos orvosi iskola létezett párhuzamosan, mindegyik más elméleti alapra építkezve, de közös volt bennük a betegközpontúság és a bizalmi kapcsolat primátusa. A gyógyítás aktusa egy mélyen személyes interakció volt, ahol a beteg nem egy statisztikai halmaz eleme, hanem egy szenvedő ember, az orvos pedig nem egy szolgáltató, hanem egy segítő volt.
A fordulat: Az EBM megjelenése és a paradigmaeltolódás ígérete
A 20. század végére azonban ez a modell válságba került. A klinikai gyakorlatban tapasztalható óriási variabilitás – hogy ugyanazt a betegséget két orvos teljesen másképp kezelte – aggodalmat keltett. Felmerült az igény az egységesítésre, a szubjektivitás kiiktatására.
Ekkor, az 1990-es évek elején jelent meg a színen az Evidence-Based Medicine (Bizonyítékokon Alapuló Orvoslás) munkacsoportja, amely Gordon Guyatt és David Sackett vezetésével "új paradigmát" hirdetett.
Az ígéret csábító volt: végre rend lesz.
Az EBM azt ígérte, hogy az "intuíciót, a rendszertelen klinikai tapasztalatot és a kórélettani okoskodást" felváltja a klinikai kutatásokból származó kemény bizonyítékokkal. Mindenki örült neki: vége a "hókuszpókusznak", a sarlatánkodásnak, a tekintélyelvű orvoslásnak. Az új jelszó a "bizonyíték" lett. A koncepció szerint az orvosi döntésnek három pilléren kell nyugodnia:
A legjobb rendelkezésre álló kutatási bizonyítékok.
A klinikai szakértelem.
A beteg értékei és preferenciái.
Azonban a gyakorlatban az első pillér, a kutatási bizonyíték, hamarosan elnyomta a másik kettőt. Létrejött a bizonyítékok hierarchiája (Evidence Hierarchy), amely dogmatikus erővel határozta meg, mi számít tudásnak és mi nem. Ennek csúcsán a randomizált, kontrollált vizsgálat (RCT) és ezek szisztematikus áttekintése (meta-analízis) állt, míg a szakértői vélemény és a klinikai tapasztalat a piramis legaljára, a "legkevésbé megbízható" kategóriába került.
A kuhniánus tévedés és a fogalmi vákum
Az EBM támogatói gyakran hivatkoznak Thomas Kuhn tudományfilozófusra, azt állítva, hogy az EBM egy "paradigmaváltás", amely forradalmasítja az orvoslást. Ez a retorika azt sugallja, hogy ami az EBM előtt volt, az tudománytalan, elavult és veszélyes. Filozófiai elemzések azonban rámutatnak, hogy ez a keretezés félrevezető és indokolatlanul polarizáló.
Az EBM definíciói gyakran tautologikusak és üresek. Például David Sackett híres definíciója: "a jelenlegi legjobb bizonyítékok lelkiismeretes, kifejezett és megfontolt használata".
De ki vitatkozna ezzel?
Ki akarna "rossz" bizonyítékokat használni?
Ez a definíció elfedi a valódi konfliktust: mit tekintünk "legjobb" bizonyítéknak? Az EBM válasza kizárólagos: a statisztikai adatot.
Ezzel szemben a kritikusok, és a saját tapasztalataim is, arra mutatnak rá, hogy a "legjobb bizonyíték" gyakran maga a beteg egyedi reakciója, élettörténete és az orvos intuíciója, amit az EBM módszertana nem tud megragadni.
Ahelyett, hogy paradigmaváltásról beszélnénk, hasznosabb W.V. Quine "hiedelemháló" (web of belief) metaforáját használni. Az EBM nem egy új igazság, hanem a hiedelmeink újrarendezése, ahol bizonyos típusú megfigyeléseknek (RCT-k) prioritást adunk másokkal (klinikai tapasztalat) szemben. Ez a prioritás azonban nem feltétlenül episztemológiai szükségszerűség, hanem egy választás – és ahogy látni fogjuk, egy olyan választás, amelyet súlyos pénzügyi érdekek befolyásolnak.
II. Rész: A bizonyítékok hierarchiája és a módszertani fetisizmus
Az EBM szívében a bizonyítékok hierarchiája áll. Ez a struktúra határozza meg, hogy melyik tudás "érvényes" és melyik "anekdotikus". A piramis csúcsán a "duplavak, randomizált, placebokontrollált klinikai studyk" állnak. De mit is jelent ez a gyakorlatban, és milyen torzításokat rejt magában ez a merev rendszer?
A Randomizált Kontrollált Vizsgálat (RCT): Az Aranyborjú
Az RCT-k elméletben a tudományos módszertan csúcsát jelentik. A véletlenszerű besorolás (randomizáció) célja, hogy kiküszöbölje a torzító tényezőket, és biztosítsa, hogy a megfigyelt hatás valóban a kezelésnek tulajdonítható. Azonban az EBM kritikái rámutatnak, hogy az RCT-k "belső érvényessége" (internal validity) gyakran a "külső érvényesség" (external validity) rovására megy.
Mit jelent ez?
Azt, hogy egy vizsgálat tökéletesen működhet a laboratóriumi tisztaságú körülmények között, de teljesen használhatatlan lehet a való életben. Az RCT-k gyakran kizárják azokat a betegeket, akikkel az orvosok a leggyakrabban találkoznak: az időseket, a több krónikus betegségben szenvedőket (multimorbiditás), a terheseket, vagy azokat, akik más gyógyszereket is szednek.
Így jön létre a "statisztikai átlagbeteg", aki a valóságban nem létezik.
Amikor az orvos egy "bizonyítékon alapuló" protokollt alkalmaz egy 75 éves, cukorbeteg, magas vérnyomással és ízületi gyulladással küzdő betegen, olyan adatokra támaszkodik, amelyeket 40 éves, egyébként egészséges embereken nyertek. Ez nem tudomány, hanem szerencsejáték.
A helyettesítő végpontok (Surrogate Endpoints) csapdája
Mivel a valódi klinikai végpontok (halálozás, szívroham, életminőség javulása) mérése évekig tarthat és hatalmas költségekkel jár, a kutatások gyakran "helyettesítő végpontokat" (surrogate markers) használnak. Ilyen például a koleszterinszint, a vércukorszint vagy a csontsűrűség.
A logika egyszerűnek tűnik: ha a gyógyszer csökkenti a koleszterint, akkor csökkenti a szívroham kockázatát is. De ez a logika sokszor hamis.
Számos példa van a közelmúltból, amikor egy gyógyszer javította a laborértékeket (a "bizonyíték" pozitív volt), miközben növelte a halálozást vagy súlyos mellékhatásokat okozott. Az EBM hierarchiája azonban gyakran nem tesz különbséget a valódi betegelőny és a kozmetikai laborjavulás között, lehetővé téve a gyógyszercégek számára, hogy hatástalan, sőt veszélyes szereket "bizonyítékon alapulóként" értékesítsenek.
III. Rész: A "tudomány" megvásárlása
A kérdésem húsbavágó: Ezeket kik is finanszírozták?
Kőgazdag gyógyszercégek.
A szakirodalom egyértelműen alátámasztja ezt az állítást. Az orvosi bizonyítékok előállítása mára iparosodott folyamattá vált, ahol a belépési küszöböt mesterségesen magasan tartják.
A pénzügyi léc és a monopólium
Egy modern, szabályozói hatóságok által elfogadott RCT lefolytatása dollármilliókba, sőt százmilliókba kerül. Ez a pénzügyi realitás azt eredményezi, hogy csak a tőkeerős multinacionális vállalatok képesek "klinikailag elfogadható" (azaz Level 1 szintű) kutatási eredményeket produkálni. A független kutatók, egyetemek vagy állami intézmények nem tudnak versenyezni ezzel a tőkeerővel.
Ennek következménye a kutatási agenda teljes torzulása.
Azokat a betegségeket kutatják, amelyekre eladható gyógyszert lehet fejleszteni. Az életmódváltás, a táplálkozásterápia, a pszichológiai támogatás vagy az olcsó, szabadalmi védettség nélküli gyógyszerek hatékonyságát senki nem "bizonyítja" millió dolláros vizsgálatokkal. Az EBM világában a "nincs bizonyíték a hatékonyságra" gyakran nem azt jelenti, hogy a módszer nem működik, hanem azt, hogy senkinek nem állt érdekében finanszírozni a kutatást.
Betegségipar és "Disease Mongering"
A gyógyszeripar befolyása nem áll meg a kutatások finanszírozásánál; kiterjed magának a betegségnek a definiálására is. A szakirodalom "disease mongering"-nek (betegségárusításnak) nevezi azt a folyamatot, amikor az ipar új betegségkategóriákat hoz létre vagy terjeszti ki a meglévőket, hogy piacot teremtsen termékeinek.
Példák az ipar által vezérelt "bizonyítékgyártásra":
Női szexuális funkciózavar: A Viagra sikerén felbuzdulva megpróbálták medikalizálni a nők szexuális vágyának természetes ingadozását, hogy gyógyszeres kezelést tegyenek szükségessé.
Csontritkulás (Osteoporosis): A csontsűrűség természetes csökkenését betegséggé emelték, hogy a biszfoszfonátokat (pl. alendronát) eladhassák, miközben a gyógyszerek hosszú távú mellékhatásai (pl. atípusos törések) csak később derültek ki.
Férfias kopaszodás: Kozmetikai problémából orvosi kezelést igénylő állapottá keretezték át.
Ezekben az esetekben a "szakmai leiratok, körlevelek, protokollok" nem a betegek érdekét szolgálják, hanem a "betegségipari érdekek mentén tematizálódnak".
A torzítás módszertana: hogyan lesz az "A"-ból "B"?
Hozol egy study-t... Hozok rögtön kettőt...
Amikor a képzetlen, tapasztalatlan okostojások klinikai study-kat követelnek tőlem vagy éppen ilyeneket idézgetnek, lobogtatnak félrecsúszott fantazmagóriáik alátámasztására, akkor régebben a fent idézett megjegyzéssel hűtötem le őket - ma már válaszra sem méltatom az effajta provokatív stréberkedést.
E mindennapi jelenség pontosan tükrözi a tudományos irodalom jelenlegi állapotát.
A gyógyszercégek kifinomult módszereket alkalmaznak arra, hogy a vizsgálatok eredményei a kívánt irányba mutassanak:
A vizsgálatok "túlfeszítése" (Overpowering): Hatalmas betegszámú vizsgálatokat végeznek, hogy a statisztikai szignifikanciát elérjék, még akkor is, ha a klinikai különbség elhanyagolható. Ha egy vérnyomáscsökkentő 0,5 Hgmm-rel jobban csökkenti a vérnyomást, mint a versenytárs, az 20.000 betegnél már "szignifikáns", de a beteg számára semmit sem jelent. Mégis, ez alapján írják át a protokollokat.
Szelektív publikáció (Publication Bias): Ez az egyik legsúlyosabb etikai vétség. Egy átfogó elemzés az antidepresszánsok klinikai vizsgálatairól megmutatta a valóságot: a pozitív eredményű vizsgálatok 97%-át publikálták, míg a negatív eredményűeknek csak a 39%-a jelent meg, azok is gyakran kozmetikázva. Az orvos, aki a szakirodalmat olvassa, egy hamis valóságot lát, ahol minden gyógyszer működik. Ez nem tudomány, ez marketing.
Dózis-manipuláció: Ha egy cég a saját gyógyszerét akarja jobbnak feltüntetni a versenytársénál, a sajátját optimális dózisban adja, a versenytársét pedig túl alacsony (hogy ne hasson) vagy túl magas (hogy mellékhatásokat okozzon) dózisban alkalmazza.
A 2. pont drámai módon szemlélteti, hogyan "veszik meg kilóra" az igazságot. A negatív eredmények eltűnnek a süllyesztőben, és marad a hamis sikerpropaganda.
IV. Rész: A statisztikai illúzió
Az EBM legnagyobb filozófiai tévedése az a hit, hogy a populációs szintű adatok közvetlenül lefordíthatók az egyéni beteg kezelésére. Ez a "statisztikai illúzió".
Az "átlagos" beteg nem létezik
Az RCT-k eredményei átlagokat mutatnak. "A gyógyszer átlagosan 20%-kal csökkentette a kockázatot." De nincs átlagos beteg.
Minden beteg genetikai háttere, életkörülményei, anyagcseréje és preferenciái egyediek.
Az orvoslás művészete éppen abban állt, hogy a tudást az egyénre szabta.
Az EBM azonban uniformizál. "Szakmai leiratok, körlevelek, protokollok" kényszerítik az orvost, hogy a statisztikai átlagot alkalmazza az előtte ülő, hús-vér emberre.
A "nyugati orvoslás uniformizálása" különösen veszélyes a multimorbiditás (több betegség egyidejű fennállása) korában. Az EBM irányelvek általában egy-egy betegségre (pl. diabétesz, szívelégtelenség) készülnek. Ha egy idős betegnek öt különböző krónikus betegsége van, és az orvos mindegyikre alkalmazza a "bizonyítékokon alapuló" protokollt, a beteg napi 15-20 gyógyszert fog szedni. Ez a polifarmácia (gyógyszerhalmozás) gyakran többet árt, mint használ, a gyógyszerkölcsönhatások és mellékhatások miatt. A protokollok vakok az egyéni kontextusra.
A megfigyelés és a tapasztalat rehabilitációja
Az EBM hierarchiája lenézi a megfigyeléses vizsgálatokat és a klinikai tapasztalatot. Pedig a történelem azt mutatja, hogy ezek sokszor pontosabbak, mint az RCT-k.
Thomas Frieden, az Egyesült Államok járványügyi központjának (CDC) korábbi igazgatója rámutat, hogy a hirtelen csecsemőhalál (SIDS) elleni küzdelemben a megfigyeléses vizsgálatok ("Back to Sleep" kampány) mentettek meg ezreket, amikor RCT-t etikátlan lett volna végezni.
Ezzel szemben az influenza elleni orrspray-vakcina esetében az RCT-k "bizonyítékai" kiválónak mutatták a szert, míg a való életbeli megfigyelések később kiderítették, hogy a hatékonysága közel nulla.
Ez a példa fényesen igazolja az állításaimat: a tapasztalati tudomány, a valóság megfigyelése nem alacsonyabb rendű, mint a mesterségesen kontrollált kísérlet. Sőt, bizonyos esetekben – mint a ritka mellékhatások felismerése vagy a közegészségügyi beavatkozások – felsőbbrendű.
V. Rész: Az EBM paradoxon
Itt érkezünk el a legironikusabb ponthoz, amit a szakirodalom "EBM paradoxonnak" nevez.
Az EBM hívei mindenkitől kemény bizonyítékokat követelnek.
De vajon van-e bizonyíték arra, hogy maga az EBM működik? Meglepő módon: alig.
Egy átfogó kutatás, amely azt vizsgálta, hogy az EBM oktatása és alkalmazása javítja-e a betegek kimenetelét (halálozás, gyógyulás), kiábrándító eredményre jutott. Az 50 vizsgált tanulmányból mindössze 16 (32%) mutatott pozitív hatást. A vizsgálatok többsége (38%) semmilyen előnyt nem talált, 28% pedig bizonytalan eredményt hozott.
Amikor az EBM híveit szembesítik ezzel, ők – ironikus módon – ugyanazokkal az érvekkel védekeznek, amelyeket másoknál elutasítanak: "lehetetlen ilyen vizsgálatot tervezni", "túl sok a zavaró tényező", "etikátlan lenne megvonni a bizonyítékokat a kontrollcsoporttól".
Ez a kettős mérce iskolapéldája. Az EBM megköveteli a tudományos szigort mindenkitől, kivéve önmagától.
Ez a paradoxon megerősíti a gyanút: az EBM nem csupán egy tudományos módszer, hanem egy ideológia, sőt, bizonyos értelemben egy hitrendszer, amelyet a "kőgazdag gyógyszercégek" és a bürokratikus intézményrendszer tart fenn saját legitimációja érdekében.
Ez a kutatás gyakorlatilag a megfigyeléseim tudományos alátámasztása: a "bizonyíték" nem mindenható, és a "rend" illúziója mögött gyakran nincs valódi betegelőny.
VI. Rész: A bizalom válsága és a dehumanizáció
Az én summázatom az, hogy az orvoslás, az orvos-beteg kapcsolat az filozófiai, etikai és főleg BIZALMI kérdés... Az orvos, a félisten, a beteg a kiszolgáltatott.
Ez a megállapítás pontosan rátapint a modern orvoslás válságának gyökerére. Az EBM iparosodása elhozta a dehumanizációt.
Számítógép az ágy mellett
A modern klinikumban az orvos gyakran többet nézi a monitort, mint a beteget.
A "template-vezérelt" ellátás során az orvosnak rubrikákat kell kitöltenie, protokollokat kell kipipálnia, hogy megfeleljen a minőségbiztosítási előírásoknak és megkapja a finanszírozást. A beteg egyéni panasza, félelme, története "zaj" a rendszerben, ami nem illik bele az algoritmusba.
Az EBM olyan rendszert hozott létre, ahol a "minőség" nem azt jelenti, hogy a beteg jobban érzi magát, hanem hogy az orvos betartotta-e a protokollt. Ha mindenki statint szed, a "minőségi mutatók" javulnak, még akkor is, ha a betegek izomfájdalmaktól szenvednek és életminőségük romlik.
Ez a menedzser-szemléletű orvoslás a bizalom halála.
A Félisten és a Kiszolgáltatott
Az eredeti EBM célja az volt, hogy demokratizálja a tudást, és levegye az orvost a "félisten" piedesztáljáról.
Ironikus módon a rendszer most egy újfajta, arctalan tekintélyt teremtett: a Protokollt.
Az orvos már nem a saját tudása és lelkiismerete alapján dönt, hanem a "bizonyítékok" végrehajtója.
A beteg pedig még kiszolgáltatottabbá vált, mert most már nem egy emberrel, hanem egy statisztikai gépezettel áll szemben.
A bizalom nem épülhet p-értékekre és konfidencia-intervallumokra.
A bizalom a személyes kapcsolatban, a figyelemben és a felelősségvállalásban gyökerezik.
A "valódi EBM", ahogy azt Trisha Greenhalgh és társai követelik, vissza kell térjen ehhez az alaphoz. Fel kell ismernie, hogy az orvoslás morális vállalkozás, nem technikai gyakorlat.
Konklúzió: visszatérés a Gyógyításhoz
A kör bezárult.
Az orvoslás művészet, a gyógyszercégek torzítják a valóságot, és a kulcs a bizalom
– mindezt a legmodernebb tudománykritikai elemzések is igazolják.
Az "evidencia", ami előtt mindenki meghajlik, gyakran bálvány, amelyet pénzből és érdekekből faragtak. A statisztika, a mintavétel, az adatok súlyozása mind manipulálható eszközök, nem pedig objektív isteni kinyilatkoztatások. A végtelenségig folytatható "A study vs B study" háborúban az igazság elvész, és csak a legerősebb kutatási büdzsé marad talpon.
A megoldás nem a tudomány elvetése, hanem annak helyre tétele. Fel kell ismernünk, hogy:
A tudomány eszköz, nem vallás. Az RCT egy módszer, nem az egyetlen út az igazsághoz.
Az egyén felette áll az átlagnak. A beteg nem statisztikai adat. A gyógyításnak az egyéni döntésen és felelősségen kell alapulnia.
A bizalom a legfontosabb "hatóanyag". A technológia és a protokollok nem pótolhatják az orvos-beteg kapcsolat intimitását és etikáját.
Fel kell nyitnunk az emberek szemét. A gyógyulás nem a protokollok betartásában, hanem a bizalmi kapcsolatban, a közös döntéshozatalban és az egyéni felelősségvállalásban rejlik.
Az orvoslásnak vissza kell térnie gyökereihez: újra tapasztalati tudománnyá és művészetté kell válnia, ahol a tudomány a szolgáló, és nem az úr.
Csak így szabadulhatunk ki a "betegségipar" fogságából, és adhatjuk vissza a gyógyítás méltóságát mind az orvosnak, mind a betegnek.
Felhasznált szakirodalom:
Scott R. Sehon & Donald E. Stanley (2003): A philosophical analysis of the evidence-based medicine debate. (BMC Health Services Research)
Helen Lambert (2006): Accounting for EBM: Notions of evidence in medicine. (Social Science & Medicine)
Miles Little: ‘Better than numbers…’ A gentle critique of evidence-based medicine. (Centre for Values, Ethics and the Law in Medicine)
David Price et al. (2014): Complementing the Randomized Controlled Trial Evidence Base. (Annals of the American Thoracic Society)
Andrew Miles & Michael Loughlin (2006): Continuing the evidence-based health care debate in 2006. The progress and price of EBM. (Journal of Evaluation in Clinical Practice)
Susanna Every-Palmer & Jeremy Howick (2014): How evidence-based medicine is failing due to biased trials and selective publication. (Journal of Evaluation in Clinical Practice)
Spyridon Gkoufas, Dimitrios Farmakis & Dennis V. Cokkinos (2025): Evidence-based medicine has reached maturity: Constant adaptation is imperative for its sustained progress. (Journal of Clinical Images and Medical Case Reports)
Trisha Greenhalgh et al. (2014): Evidence based medicine: a movement in crisis? (BMJ)
Richard L. Kravitz, Naihua Duan & Joel Braslow (2004): Evidence-Based Medicine, Heterogeneity of Treatment Effects, and the Trouble with Averages. (The Milbank Quarterly)
Iqbal Ratnani et al. (2023): Evidence-Based Medicine: History, Review, Criticisms, and Pitfalls. (Cureus)
Howard Brody, Franklin G. Miller & Elizabeth Bogdan-Lovis (2005): Evidence-Based Medicine: Watching Out for Its Friends. (Perspectives in Biology and Medicine)
Joseli Aparecida Braga Mota et al. (2025): Evidence-Based Medicine and Its Limitations: Toward an Expanded Clinical Epistemology. (International Journal of Arts and Social Science)
Robyn Bluhm & Kirstin Borgerson (2010): Evidence-Based Medicine. (Handbook of the Philosophy of Science)
Andrew Miles, Michael Loughlin & Andreas Polychronis (2008): Evidence-based healthcare, clinical knowledge and the rise of personalised medicine. (Journal of Evaluation in Clinical Practice)
Sharon E. Straus & Finlay A. McAlister (2000): Evidence-based medicine: a commentary on common criticisms. (CMAJ)
Michael Keane & Chris Berg (2016): Evidence-based medicine: a predictably flawed paradigm. (Trends in Anaesthesia and Critical Care)
Søren Ventegodt et al. (2009): Evidence-based medicine: Four fundamental problems with the randomised clinical trial (RCT) used to document chemical medicine. (Int J Adolesc Med Health)
Harindra Karunatilake (2021): Evidence based medicine: ideology, hegemony, statistical gaze and beyond. (Ceylon Medical Journal)
Ana Fernandez et al. (2015): Evidence-based medicine: is it a bridge too far? (Health Research Policy and Systems)
Steven D. Glassman & Charles L. Branch, Jr. (2007): Evidence-based medicine: raising the bar. (The Spine Journal)
Constance Goldgar & David Keahey (2007): Evidence for Evidence-Based Medicine. (University of Utah)
Maya J. Goldenberg (2009): Iconoclast or Creed? Objectivism, pragmatism, and the hierarchy of evidence. (Perspectives in Biology and Medicine)
Mohan Raj Sharma (2025): Evidence-Based Medicine: Present Status and Future Directions. (Nepal Journal of Neuroscience)
Rudolf W. Poolman (2007): Moving towards Evidence-Based Orthopaedic Surgery. (PhD értekezés, University of Amsterdam)
Mark R. Tonelli (2011): Not a philosophy of clinical medicine: a commentary on ’The Philosophy of Evidence-based Medicine’. (Journal of Evaluation in Clinical Practice)
Victor M. Montori & Gordon H. Guyatt (2008): Progress in Evidence-Based Medicine. (JAMA Classics)
Pádraig Cronin et al. (2025): Public & Patient Involvement - A Moral Obligation In Medical Research. (SMJ)
Thomas R. Frieden (2017): Evidence for Health Decision Making — Beyond Randomized, Controlled Trials. (NEJM)
Janus Christian Jakobsen & Christian Gluud (2013): The Necessity of Randomized Clinical Trials. (British Journal of Medicine & Medical Research)
Francesca Donati (2016): The illusion of evidence-based medicine: an argument for clinical judgment and patients’ autonomy. (University of Bristol)
Jeremy Howick, Ashley Graham Kennedy & Alexander Mebius (2015): Philosophy of Evidence-Based Medicine. (Oxford Bibliographies)
Huw Llewelyn (2018): The scope and conventions of evidence‐based medicine need to be widened to deal with “too much medicine”. (Journal of Evaluation in Clinical Practice)
Thomas Archibald (2015): “They Just Know”: The Epistemological Politics of “Evidence-Based” Non-Formal Education. (Evaluation and Program Planning)
Jane E. Freedman (2025): VERACITY AND FRAUD IN MEDICAL RESEARCH. (Transactions of the American Clinical and Climatological Association)
Kirstin Borgerson (2009): Valuing Evidence: bias and the evidence hierarchy of evidence-based medicine. (Perspectives in Biology and Medicine)
Jérôme Barriere et al.: When scientific journals disseminate pseudoscience. (Commentary)
M. J. Keane & C. Berg (2017): Is science the answer? (British Journal of Anaesthesia)
Vito M. Campese (2025): Truth and Pitfalls of Evidence-Based Medicine. (Kidney Dialysis)
Kyle D. Klute (2023): What Evidence Based Medicine Is Not: Part 1. (Journal of Medical Optometry)
Kyle D. Klute (2024): What Evidence Based Medicine Is Not: Part 2. (Journal of Medical Optometry)
Comments